Amikor az Egyház az első Húsvétvasárnap este történteket olvastatja fel híveinek, valójában két gondolat foglalkoztat bennünket:
Először, Jézusnak a szerető kedvessége e két tanítványa iránt, akik elveszítették hitüket benne, amikor úgy érezték, hogy Mesterük kudarcot vallott, és nem sikerült győzedelmeskednie ellenségei fölött azon a szörnyű Nagypénteken. Mesterük úgy indul tanítványai után, mint a jó Pásztor, hogy visszavigye őket a nyájba.
Sok keresztény életében, és napjaink különlegesen kiválasztott tanítványai életében is vannak pillanatok, amikor kétségeik támadnak, hogy Krisztus valóban az, akinek korábban mondta magát, illetve, hogy a parancsai még egyáltalán léteznek-e, és mennyire kötelezőek számukra? Ilyen kísértő gondolatok gyötrik őket, hogy a kereszténység nem csak emberi találmány, hogy a mennyország nem csak emberi képzelet szüleménye, hogy Isten már régen halott, ezért nem törődhet velünk, és olyan kísértő gondolatok gyötrik őket, hogy nem jobb lenne visszatérniük az istentelenségük Emmauszába?
A nehézségükre a feltámadt Jézus adja meg a megoldást az emmauszi tanítványoknak. Ami a két tanítvány szemében kudarcnak és tragédiának látszott, az Isten örök tervében győzelem volt, hisz így támasztotta fel istengyermekségében az embert, és adta meg neki az örök boldogságot. Isten tehát nem vallott kudarcot. Krisztus nem mondott csődöt; a kereszténység sem bukott meg, és nem is fog megbukni soha, de mindig lesznek olyan gyenge tagjai, akik elesnek az úton, amikor megpróbálnak rávenni másokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk, hogy a saját erkölcsi eltévelyedésüket így igazolják.
A második gondolat szorosan kapcsolódik az elsőhöz: ez egy isteni gyógyír azok számára, akik úgy érzik, hogy hitük gyengülőben van. A két tanítvány a kenyértörésben ismeri fel a feltámadt Urat. Mi mindig magunk között tudhatjuk a feltámadt Urat, valahányszor a szentmisét ünnepeljük meg. Ő nem csupán az oltáron van velünk, hanem a kenyérben is, amit a felszentelt szolgája tör meg számunkra, és lelki táplálékul adja nekünk önmagát. Ezt ígérte, és az utolsó vacsorán be is teljesítette azt, amikor hatalmat adott apostolainak és utódjaiknak, hogy a szentmisét a hívőkkel együtt ünnepeljék meg örök időkig.
Ha rendszeresen és hívő lélekkel részesülünk ebben az isteni kenyérben, elég erős lesz a hitünk ahhoz, hogy minden kétségnek ellenálljon, amely a környezetünk rossz példájából kísérthet minket. A megújított szentmisénk remek válasz az emmauszi történésekre. A szentmisében először az Ige Liturgiája kap helyet, amelyben Isten kinyilatkoztatását magyarázza nekünk a miséző, majd az Áldozati Liturgiában önmagát adja nekünk a kenyér színében, amit csupán az Isten, a minket végtelenül szerető Isten képes megtenni.
Krisztus arra hív bennünket, hogy legyünk a követői és tanítványai. Nem azért hívott meg, mert szüksége volt reánk, hanem, mert nekünk van őrá szükségünk. Mennyei lakomát készített számunkra, amely olyan öröm ünnepe, amely az idők végéig tart. Azért alapította a szentáldozást, hogy általa elérjük az új Jeruzsálemet, amely odafönt van. Vegyük hát minél gyakrabban és buzgóbban a szentáldozást, hogy a két emmauszi tanítványhoz hasonlóan boldogan ismerjük fel szerető feltámadt Üdvözítőnket, és minden alkalommal a szívünkbe fogadva őt, újra éljük azt örömteli boldog pillanatot, amikor Jézus feltámadt és legyőzte a halált nem csak önmaga, hanem minden jóakaratú ember számára. Gondolkozzunk rajta.
Ft. Ardai L. Attila
