A mai vasárnap papi- és szerzetesi hivatások napja van, és nem utolsó sorban Anyák napja; ehhez kapcsolódóan szeretnék elmélkedni. Nem azt a részét ragadnám most meg, hogy papi- és szerzetesi, meg anyai, hanem azt, hogy hivatás. Már csak azért is, mert ez talán a legtöbb közös pontot teremti meg mi köztünk, és azért is, mert van hozzá elmélkedni valónk bőséggel.
Amikor valamiféle hivatásra, küldetésre, valami életet átfogó feladatra halljuk a szót, érezzük a késztetést, akkor valamiféle indíttatás jelenik meg. Ez az indíttatás pedig nem egyszer váratlanul ér bennünket és furcsa lehet, hiszen legtöbbször kevésbé gyakoroljuk ebbe bele magunkat.
Ez a hang, vagy késztetés, vagy szólás, vagy üzenet, ez nem ösztön-énszerű, mert nem valamilyen élvezetre, vagy valamilyen ösztön tevékenységre indít bennünket.
Nem is felettes-énszerű: „Így lenne a rendes, úgy lenne a jó.” Még csak nem is olyan jellegű, hogy így illik, úgy illik, ez a szabály, ez az elvárás, ennek kell megfelelned. És nem is énszerű az, ahogyan a hivatás, a küldetés, amegérintettség, megszólítottság leírható. Ezért mi emberek, akik olyan szívesen helyezzük magunkat az életünk középpontjába, azt mondjuk, hogy az önmegvalósításunknak a része a hivatástudat, vagy egy küldetés.
Ha az az önmegvalósításunk része, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mert a hivatás az nem az önmegvalósításunk része, hanem pont az által valósulunk meg mi magunk. Éppenséggel minőségileg nagy különbség van.
Azért, mert miközben annyira vágyjuk azt, hogy szeretnénk önfeledtek lenni, aközben éppen magunkról nem szívesen felejtkezünk meg. Tehát ilyen értelemben a hivatás vagy a küldetés (és akkor mondhatnám azt, valaki mondjuk tanár lesz, vagy orvos, valaki pap lesz, valaki édesanyává válik, valaki férj és feleség lesz, és azt mondja „Én ezt hivatásszerűen csinálom.”), ez a szó legmélyebb értelmében nem az önmegvalósításának a része, hanem annál több.
Ehhez viszont elég problémásan kapcsolódunk. „Hogyhogy?” Mert éppen attól válik küldetéssé vagy valamiféle hivatássá, hogy nem az önmegvalósításom része, hanem annál több.
Anélkül is ki tud bontakozni egy hivatás, vagy küldetés, hogy bármi rendkívüli dolog elhangozna, vagy átélhetővé lenne. Ezért akkor azt mondjuk, hogy van egy hang vagy egy késztetés, és ezért ha ő hív vagy küld, akkor rögtön elénk kerül egy alá-fölé rendelő helyzet.
Mi az alá-fölé rendeltséghez azonban mindig valamiféle hatalmat asszociálunk, de itt ez egyáltalán nem lényeges.
Isten és ember közti viszonyban is, a hatalom egyáltalán nem lényeges, még egy kicsit sem. De mi rögtön hátra lépünk, mert a kultúránkban úgy van, hogy miután az életnek van mellérendelő és alá-fölé rendelő természete, mi nagyon ódzkodunk az alá-fölé rendelő természetétől. Mert hogyha érezzük is, hogy létezik ez az alá-fölé rendeltség, hogy valaki küld, és valaki hív, akkor lehetőség szerint szeretjük, ha mi parancsolhatunk: „Rendben van, legyen ilyen világ, de abban én szeretnék a főnök lenni.”
Pedig ez a „Valaki aki fölöttem van”, nem hatalmat jelent, hanem azt, hogy ő sokkal több, mint én. Ilyen értelemben van fölöttem, hogy sokkal több, mint én, és nem olyan értelemben, hogy hatalmat kívánna gyakorolni fölöttem.
Már csak azért is így van ez, hogy nem hatalmat gyakorol fölöttem (az Isten), hiszen a szabadságommal, az anyasággal is, ő ajándékozott meg engem.
Amikor tehát beszélünk hivatásról, beszélünk kell a küldetésről is. Mert ilyenkor ez a nálam több utasít valamire. Azért választottam ezt a szót, mert nagyon szép, hogy benne van az a kifejezés, hogy „út”. Mintha azt mondaná: mutatok neked egy utat, ami vezet, és visz bennünket valahová. Kapunk egy belső utasítást, és ez az utasítás, akár anyaként, akár feleségként, férjként, orvosként, és a többi.. mégiscsak hat a lelkiismeretünkre.
A lelkiismeretnek pedig három hangja van: tilt, engedélyez és parancsol. Mi emberek viszont leginkább az „engedélyez”-t szeretjük, de azt nagyon.
Azt mondta egyszer valaki: „A mi kultúránkat úgy jellemezhetjük, hogy tiltja a tiltást.” Ez nagyon eredeti meglátás. Tiltás? Azt semmiképp! Parancsolás? Semmiképp! Csak az engedélyezés, mi azt kérjük. Márpedig a hivatáshoz, a küldetéshez egyszer csak megjelenik az, hogy ez a nálam több engem utasít. Miközben megjelenik ez, hogy ez a nálam több engem utasít, ez az egész személyiségemet átfogja. Nem csak egy részemet, nem csak egy késztetésemet, hanem az egész személyiségemet és ezért is mondhatjuk azt, hogy nem valamiféle részem bontakozik ki ilyenkor, hanem én magam valósulok meg általa, anélkül, hogy ez az én önmegvalósításom lenne.
Miért olyan nehéz ez? Egyrészt azért, mert a kultúránk azt erősíti, hogy mindig legyen egy saját részünk. A saját rész kell! Saját szoba, saját ágy, saját maci. Mindenképp kell, hogy legyen valami saját, és lehetőség szerint jó sok.
Ezért elkezdjük vinni ezt a kultúrát a születésünktől kezdve, hogy az életben az az igazán jó, ami saját. Legföljebb ezt a sajátot megosztjuk nagy kegyesen.
A hivatásban vagy a küldetésben pont ez nincs benne. Éppenséggel azért tud olyan idegen lenni tőlünk mind a hivatás, mind a küldetés, mert már nagyon szeretnénk önfeledtek lenni, hogy tényleg, teljesen járjon át a fejünk búbjáig valami, de azért legyen egy kis saját rész is! S a kettő nehezen barátkozik meg egymással, mert ahhoz, hogy valaki azt az utat járni tudja, pont arra van szüksége, hogy ezt a sajátot a háta mögött tudja hagyni.
Egy következő szempont, hogy a küldetés, hivatás: időben örökkévaló. Nem véletlen, mondják, valaki egyszer pap lesz, az marad. Ha valaki édesanya lesz, az marad. Valaki apa lesz, az marad.
Ez azért is lényeges szempont, mert mi nagyon szeretjük azt is, hogy valami egy ideig tart, és aztán lehet valami más, lehet valami új, lehet valami változatos. Tulajdonképpen nem is mindig szeretjük ezt az időben való végtelenséget, nem könnyen tudjuk ennek odaadni magunkat. Úgy érezzük, hogy korlátozza önmagunk kibontakozását.
Közben az időben végtelen, lehetővé teszi, hogy valami úgy bontakozzék ki belőlünk, ami sosem bontakozna ki, ha csak 20 évem lenne rá, vagy csak 10, vagy csak 5, vagy csak 1. Mert van, ami időben bontakozik ki, és van olyasmi, ami az által bontakozik ki, hogy egy életen keresztül csinálom. Nem bontakozik ki a maga teljességében, ha csak egy fél életig csinálom.
Tulajdonképpen ez a kultúránktól is inkább idegen, mint hogy ismerős lenne. Ezért olyan nagyon nagy dolog, amikor azt tudom mondani valamire a változások kultúrájában, hogy tulajdonképpen örök érvényű, vagy örökké való.
Enélkül a szempont nélkül nem is tudnánk továbblépni, vagy felfedezni azt, hogy a hivatásban vagy küldetésben, van valami végérvényesség. Ez miért érdekes? Azért, mert ahogy megint csak a kornak a gyermekei vagyunk, mi valahogy nem az örökkévalót akarjuk tetten érni a mulandóban, vagy az esendőben. Már pedig benne van.
Ehelyett, pont fordítva: mi a mulandót, az esendőt akarjuk végérvényessé, és maradandóvá tenni. Például, nem akarunk megöregedni. Mi azt, ami mulandó, hogy fiatalok vagyunk, de azt örökké akarjuk, az legyen végérvényes. Valami olyasmit akarunk végérvényessé tenni, ami természete szerint mulandó.
Aztán az egészségünket akarjuk végérvényessé tenni, ami természete szerint mulandó. Az erőinket szeretnénk végérvényessé tenni, pedig természete szerint mulandó. Aztán a szépségünket, már akinek van. Akinek nincs, hát na, persze hogy van, csak így szoktuk megélni, hogy tessék, én már akkor mit tegyek itt örök érvényűvé?!
Szóval a mi kultúránk mindenképpen a gyarlót, az esendőt, azt szeretné végérvényessé tenni, és így hívja, hogy ifjúság, meg így hívja, hogy egészség. Így hívja, hogy szépség. Hahh! A hivatás és a küldetés pont a másik irányban van. Fölfedezzük azt, hogy a mulandóban, az esendőben, abban hogyan is van benne az örök érvényű, és a múlhatatlan, és a végérvényes.
Végül, amit mindenképp érdemes még említeni, hogy a belső természete szerint, amikor valaki hivatásszerűen él meg valamit, vagyis a személyisége részként, akkor abban van valami teljességre törekvés, már csak azért is, mert hiszen a teljesség ragad meg benne minket.
Ez egészen nem ugyanaz, mint a maximalizmus vagy a perfekcionizmus. Mert mi a maximalizmust nagyon jól ismerjük, a perfekcionizmust nagyon jól ismerjük, meg is keseríti az életünket. Mert a maximalizmusban és a perfekcionizmusban mindig van valami, ami a szabadságom elvesztésével jár, valami belső kényszer, hogy „Muszáj, hogy ilyen legyen!”, és rögtön görcsössé válok, és azt gondolom „Ha nem lesz tökéletes, rossz vagyok. Nem fogok számítani, nem lehet így maradni; még több és több eredmény kell!”
Viszont a teljesség felé való irányultságban, a hivatásban vagy a küldetésben éppen a másik irányba haladok, mint amit a maximalizmus és perfekcionizmus jelent.
Eszembe jutott a dalai láma, aki azt mondja „A világnak nincs szüksége több sikeres emberre, van már belőlük bőven.” Rendes emberekre volna szükség még, de sikeres ember már nem kell több.”
Úgy eszembe jutott, hogy hogyan is van akkor ez, mondjuk a papsággal, vagy az anyasággal, neveléssel, gyógyítással és sorban a többivel?
Természetesen nem kell, hogy tökéletesek legyenek, akik hivatást gyakorolnak, nem erről van szó. Legyenek emberiek, legyenek normálisak, némi életszentségbe forgatva, kétség kívül az járja át őket, mint a vér. De rosszakra már nincs szükség, mert nincs rá idő.
Hihetetlenül szép, hogy a hivatásban, vagy a küldetésben, ahogy a lélektan mondja: a személyiség kimunkálásának egy egészen izgalmas világa tárul föl. De hozzá kell tenni azt is, hogy ez a világ nagyon sok elemében nem hasonlít arra a kultúrára, amit ma olyan nagynak tartunk.
Ezért is láthatjuk azt például, hogy férjként, vagy feleségként is mennyire távol tudtunk kerülni attól, hogy ez egy hivatás. Hogy lehet hivatás-szerűen, a személyiségünkbe ágyazottan férjnek és feleségnek lenni, sőt bárminek lenni.
Ezért olyan mindent meghatározó eredmény, hogyha fölfedezzük, hogy a hivatás-szerűség, és a küldetésben járás, az az életünknek, vagy a teljességünknek egy kihagyhatatlan része.
A krisztusi ember küldetésének ezért mindig van egy megelőző lépése: ez pedig a meghívás. A jó pásztor is hív, nem csak küld vagy terel. Nem véletlen, hogy Jézus előbb magához hívta a tizenkettőt. És azután – hatalmat adva nekik – elküldte őket kettesével.
Azért fontos látnunk ezt a kettősséget, illetve hogy a küldetésnek a meghívás (hivatás-kezdet) az előzménye, mert nagyon sokan vannak ezzel úgy, hogy nagyon is szeretjük a meghívásunkat és mindazt a világot, ami a meghívásunk révén az osztályrészünkké válik. Azt is mondhatnánk nagyon egyszerűen, hogy ahogyan Istenhez térünk a megtérésünk révén, akármit is értsünk most ez alatt, tulajdonképpen kialakul egy otthonos világ Isten és miközöttünk. Vagy Isten és egy közösség és miközöttünk.
Tulajdonképpen mindannyian, ahogyan közel kerülünk Istenhez, ki-ki a maga módján, lehetőséget kap arra, hogy valamiképpen megnyugodjon az Isten közelében. Hogy otthonra találjunk. Hogy otthonossá váljék számunkra egyfajta gondolkodásmód vagy szemléletmód, egy közösség, egy egyházközség, egy lelkiségi mozgalom, egy pap, akinek a személye fontos valakinek, vagy éppenséggel egy felekezeti hovatartozás, a vallásosságnak különböző megnyilatkozásai.
Tulajdonképpen ezek otthonos világot teremtenek a köré a meghívottságunk köré, a köré a megtértségünk köré, ami számunkra olyan nyilvánvalóan nagyon fontos.
Azért is fontos ez, mert a megtérés, a meghívás folyamatában, valami negatívból indulunk el, hiszen a megtérésre azért van szükség, mert elfordultam Istentől, mert van egy rettenetes hiányom, vagy valami szükségletem, amit nem látom, hogy töltődne be. Vagy abból is fakadhat, hogy érzem a bűnnek a súlyát. Vagy keresek és kutatok valamit és végül Istenhez térve találok rá.
Igen ám, de talán szabad ezt a kifejezést használnom: a megtérésünk és a meghívottságunk révén azután az otthonosság egyfajta megszokássá is lesz. Egyfajta sajátos rutinszerűséget ölt magára, és nagyon sokan bevackolódnak abba a megszokott és kényelmes és otthonos megtértségükbe, amiben már minden olyan nagyon egyértelműen kiszámítható és egyszerű, minden olyan világos és kéznél levő.
Valami negatívumból indul tehát a meghívás, és eljutok valami pozitívba. A küldetés viszont már nem! A küldetés valami pozitívumból indul.
Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember, amikor a küldetésére vállalkozik, tulajdonképpen valami otthonosat kell elhagynia. Valami pozitívan jót. Valami olyasmit, amibe már bevackolta magát. Amit már olyan otthonossá és magától érthetődévé, sok szempontból kényelmessé tett maga számára.
Ezért aztán nagyon sokan tulajdonképpen ott vannak meghívottként, de nem engedik a küldetést. Mert a meghívottság kényelmes világában maradnának csak meg, és a küldetésnek a kényelmetlenségét nem szívesen vállalják.
A küldetés viszont éppen azzal a lépéssel indul, ahogyan valami megszokottat, otthonosat, valami számunkra megnyugtatót hagyunk a hátunk mögött.
Hivatások vasárnapján ezért nem csak a papi és szerzetesi hivatásokra csodálkozhatunk rá, hanem a keresztségünkből fakadó általános papságunkra is, ami minden megkeresztelt ember hivatása. És talán sikerült kicsit érthetőbbé tenni, hogy a hivatásnak nélkülözhetetlen eleme a meghívás és küldetés is.
Végül mindehhez kapcsolva szeretném a mai napon köszönteni az Édesanyákat és Nagymamákat is, akik engedelmeskedve a meghívásnak, életet ajándékoztak tovább. Akik meg tudták hallani a hívást is, de a küldetés hangját is, ami sok kényelmestől bizonyára megfosztotta őket; de bízom benne, hogy gyermekeik, majd unokáik által egyszersmind áldásos kárpótlást nyertek és nyernek majd ezután is, Isten szeretetének tükörcserepeiként.
Ft. Czibere Zsolt
2020. május 3. Felsőtárkány / Egri Főegyházmegye
