Az egyik legrégebbi festmény Krisztusról a római katakombákban úgy ábrázolja őt, mint aki a vállán egy eltévedt bárányt visz vissza a nyájba. Ez az a Krisztus kép, amely mindig hatott a keresztényekre. Krisztus a mi pásztorunk ezt mondja számunkra a mai evangéliumban, és mi nem vesszük rossz néven, hogy ha juhok vagyunk ebben az összefüggésben. Van valami okosság a juhokban, de ugyanakkor van bennük egy nagyfokú balgaság is. De Krisztussal, mint a pásztorunkkal, mint a „jó Pásztorral”, aki őszintén érdekelt a mi jólétünkben, és az ő nyájának az igazi életében, okunk van az ujjongásra.
A zsidók vezetői, a farizeusok és szadduceusok, hamis pásztorok voltak, akik akadályozták a népet, hogy Jézust kövesse, de kudarcot vallottak vele. Ezért halálra ítélték a pásztort, ami szintén hiábavalónak bizonyult, mert föltámadt a halálból, és a nyája robbanásszerűen gyarapodott, és gyarapodni is fog a világ végéig.
Mi fölöttébb szerencsések vagyunk, hogy Krisztus nyájához tartozunk, s az Egyház tagjai vagyunk. Nagy áldás számunkra, hogy az Isten Fia, a mi pásztorunk, aki azért jött a földre, hogy a mennyekbe vezessen bennünket. Vajon eléggé értékeljük a kiváltságos helyzetünket? Vajon mindig ahhoz méltóan élünk, ami a mennyei hivatásunk? Ismerjük az ő hangját, tudjuk, hogy mit kér tőlünk, de vajon mindig hallgatunk-e erre a hangra, vajon megtesszük-e azt, amit kér tőlünk?
Sokan vannak közülünk ma, akik oktalanul azt hiszik, hogy nincs szükségük pásztorra. Hitegetik magukat, hogy pontosan ismerik az életet, miközben teljesen sötétségben vannak a legalapvetőbb ténnyel, az életük céljával. És ez nem azért van, mert ennek a gondolata időről-időre nem kerül figyelmük középpontjába, hanem azért, mert próbálják a lelkiismeretüket azzal megnyugtatni, hogy egyre mélyebbre süllyednek az élet örömeiben, múló élvezetekben. Jaj, nekik, hisz az utolsó ítélet apja sokkal közelebb van számukra, mint azt hinnék. Mi lesz a sorsuk, amikor az ítélő Krisztussal találkoznak, akit következetesen elutasítottak, és életük egyetlen napján sem követték.
Ez roppant szerencsétlenség számukra, ami bármelyikünkkel megtörténhet, hacsak nem gondolunk gyakran életünk céljára, főleg pedig a végkimenetelére. Néhány rövid esztendő van még számunkra itt a földön, amelyek elégségesek arra, hogy megszerezzük magunknak az örök boldogságot. Ne bosszankodjunk a kóbor juhok miatt, hogy pöffeszkednek a hamis szabadságuk, és múló örömeik miatt, amelyet kóborlásukkal biztosítanak maguknak. Mert ez a szabadság és öröm igen sok keserűséggel, és szomorúsággal társul, amelyek igen hamar véget is ér számukra. Mi tudjuk, hogy ha követjük lelkünk pásztorát, akkor jó úton vagyunk az igazi, a soha véget nem érő élet felé, amelybe nem keveredik szomorúság, szenvedés és bánat. Mert ahol Krisztus van, ott van a tökéletes boldogság, és Isten kegyelméből szeretnénk mi is ott lenni. Gondolkozzunk rajta!
Ft. Ardai L. Attila
